Örökévünk 1956

Több értelemben is szökőév volt: százezrek próbáltak „megszökni", emigrációba vonulni Magyarországról. További ezreknek viszont nem volt szökőév: őket bezárták, és szinte kizárt volt a szökés. 1956 azonban nem csak Magyarországról szólt. Hullámverésként terjedt és rohant át a kommunista országokon a véres leszámolás, a kegyetlen megfélemlítés. Románia sem volt kivétel, ahol a puliszka nem robbant ugyan, de a bográcsgulyás igen! A kínzókamrák, a megalázottság elnémított sikolyai csak évtizedekkel később hallatszottak, amikor a ránk szakadt szabadságtól sokan már nem is akarták meghallani. Előttük hajtunk most fejet: akiket 60 évvel ezelőtt a hatalom a halálba küldött.
A naptári év 365, négyévenként 366 napos. 1956 viszont olyan esztendő volt, amely sokak számára éveken át tartott. Vagy akár a halálukig. Melyik eset volt jobb? Erre olykor azok is nehezen válaszolnak, akik megjárták a Szekuritáté börtöneit.
A Csíki-medencében ma már csak öten élnek, akiket közvetlenül az 1956-os forradalom, esetleg annak szövődményei miatt hurcoltak meg: Szilágyi Árpád (született 1932-ben), Nagy Benedek (1937), Kelemen Csongor (1940), Biczó János (1941) és Vorzsák János (1941). Ők talán a legszerencsésebbek: egyes sorstársaikat kivégezték, másokat a börtönévek törtek meg és vesztették életüket a falak között, többen pedig kiszabadultak és akár a rendszerváltozást is megélték, de – részben a fogságból „örökölt" maradandó sérülések miatt – ma már nem lehetnek köztünk.

„Ide a desztalinizálás sem jutott el"
Nagy Benedek „becsülettel" leülte a rá szabott öt évet, politikai fogoly mivolta mellett ugyanakkor történészként is fontos és hiteles az ő meglátása.
„A csíki embereket a végtelenségig elnyomták akkoriban, tulajdonképpen esély sem volt arra, hogy itt ellenállás bontakozhasson ki. Ide a desztalinizálás sem juthatott el az emberarcú szocializmusával, amelyet talán még ma is foltozgatnánk Ronald Reagan amerikai elnök erélyes és folyamatos kiállása nélkül. A szervezkedéseket csírájukban elfojtották, egy-egy kocsmai felkiáltást is azonnal megtorlás követett. A magyarországi forradalom hírére Szentpétervártól Szófiáig tisztogattak, 1956-nak ezért a teljes Kelet-Európára kiterjedő hatása volt" – fogalmazott Nagy Benedek.
A légkör persze itt is izzott, hiszen a rádión keresztül ide is eljutottak a hírek. De az embereknek minden mozdulatát megfigyelte az állambiztonság, és puszta megfélemlítésből ártatlan járókelőket vertek el, és jóformán bárkin képesek voltak fogást találni egy-egy későbbi kirakatperhez... Amilyen például a végtelenül kegyetlen Szoboszlay-per volt a maga csíkszeredai áldozataival.

Életre szóló levél
A Gyergyószárhegyen született Szilágyi Árpád a kolozsvári Bolyai Egyetem Földrajz Karának 24 éves hallgatója volt, amikor Budapesten kitört a forradalom. Az egyetemen lapozhatta a magyarországi Petőfi Kör Irodalmi Újság című folyóiratát, és a sorok közül már kiolvashatta, hogy előbb-utóbb nyílt ellenállássá fajul a magyarországi egyetemista ifjúság felháborodása. „Kolozsváron azokban a napokban tudni lehetett, hogy ki magyar, mert visszafojtott mosolygással üdvözöltük egymást az utcán. Én október 26-án elcímeztem egy levelet az Irodalmi Újság részére, amelyben kifejeztem, hogy bár égek a vágytól, hogy köztük legyek, a gyilkos trianoni békediktátum miatt sajnos nem vehetek részt személyesen az eseményekben. Ami ezután történt az életemben, abszolút minden erre a levélre vezethető vissza" – vallja Szilágyi Árpád.
Halottak napján az ő szervezésében virágokat helyeztek el a Házsongárdi temetőben az Ismeretlen katona sírjánál, másnap a szovjet geológiatanár óráján gyászmegemlékezést javasolt, majd a minden intézménytől megkövetelt, Kádár-kormányt üdvözlő levél aláírása ellen tiltakozott.
Közben a boríték az Államvédelmi Hatóság kezébe jutott, a forradalom leverése után pedig az ÁVH elküldte a Szekunak a Rab Árpád néven aláírt levelet. A diákoktól a tudtukon kívül írásmintát vettek, a szakértő pedig megállapította, hogy ki a szerző.
Novemberben már kereste az állambiztonság, de még kivártak vele. A legutolsó vizsgájára készült, amellyel lezárhatta volna az egyetemi tanulmányait, amikor 1957. május 20-án letartóztatták. A katonai törvényszék izgatásért 7 év kényszermunkára, a levél miatt pedig hazaárulásért 20 év börtönbüntetésre ítélte. Másfél évet töltött Szamosújváron, majd az '58-as börtönlázadás után a többi „hazaárulóval" a piteşti-i kivégzőtáborba küldték, ahol egyike volt azon keveseknek, akik túlélték a tábort. „Szerencséjére" 1961-ben egy falubelije megnevezte őt egy 1952-es kollektivizálásellenes mozgalom kezdeményezőjeként, ennek nyomán Marosvásárhelyen új kihallgatás kezdődött. A vége további 22 év szabadságvesztés lett, valamint egy orvosnővel való találkozás, aki a végtelenségig leromlott egészségi állapota miatt a văcăreşti-i börtönkórházba küldette őt, ahonnan visszakerült Désre. Itt 1964. augusztus 3-i szabadulásáig a betegszobában töltötte az éveket.
Először Balánbányán dolgozott továbbra is megaláztatva, majd Csíkszeredába költözött, ahonnan 15 évre az Egyesült Államokba menekült. 2005-ben tért haza.

Börtönben, de gerinccel!
Nagy Benedek '56 májusában debreceni látogatás alkalmával szintén előre láthatta a közelgő forradalmat. A Bolyai Egyetem történelem szakos hallgatójaként a legnépesebb kar diákja volt, és a forradalmat követő napokban tagja lett annak a diáktanácsi szerkesztőbizottságnak, amely a diákság javaslataiból megfogalmazta az első egyetemi autonómiaprogramot.
„Azt éreztették velünk, hogy ez értünk készül, és merhetünk az egyetemi életre vonatkozóan demokratikus javaslatokat tenni. A forradalom leverése, november 4. után fedezékbe kellett volna vonulnunk, de a védekező reflexeink nem működtek. Naivan abban hittünk, hogy ha kitartunk, akkor a magyarországi diáktársakra váró megtorlások nem lesznek annyira kegyetlenek. Rosszul gondoltuk. Az autonómiaprogram szerkesztését folytattuk, de a szerkesztőség valamennyi tagját rendre letartóztatták" – emlékezett Nagy Benedek.
Őt november 24-én tartóztatták le, 19 évesen. A kihallgatás kereken száz napig tartott, majd tízórás pert követően másodrangú vádlottként öt év börtönbüntetést róttak ki rá. Szamosújváron raboskodott 1959-ig, majd miután nem ment bele, hogy szekus együttműködés feltételével szabadon engedjék, Peripravára, a Duna-deltába küldték az első szállítmánnyal.
„Az idősek közül egyik a másik után hullt el. A fiatalokat is csak a hit menthette meg. Ugyanis a teljesíthetetlen munkanormák nem teljesítéséért minden este rendszeresen verték a rabokat, az orvosi ellátás minimális volt, én magam lefogytam 47 kilóra. Csak egy ellenőrzésnek köszönhetem, hogy a fél karomat nem vágták le hanyagságból" – mesélte a történész, aki az 1961. novemberi szabadulása után is csak nagy szerencséjével, látogatás nélküli szakon fejezhette be a tanulmányait. „Természetesen" a későbbiekben is lehallgatták és minden lépését követték.

Ha nem volt vád, kitaláltak egyet
Az oklándi Kelemen Csongor unitárius papi családban nőtt fel, és mivel édesapját már 1947-ben bebörtönözték, túl korán tanulhatta meg, hogy mi is a Szekuritáté. Ennek ellenére több falubelijével együtt zokogva hallgatta a rádióból Nagy Imre utolsó segélykérését, 16 évesen. A megtorlás időszaka következett, amikor a közösségépítés is meghurcolást vont maga után, ha az nem a rendszer szellemében történt.
Kelemen Csongor 1956-ban már felvételizett a kolozsvári protestáns teológiára, fiatalkora miatt azonban csak egy évvel később kezdhetett. A következő esztendő nyári vakációja alatt Oklánd környékén három papot tartóztattak le, akiket ezt követően egyházmegyei felhatalmazással ő helyettesített. Ez idő alatt kereste fel őt Oklándon korábbi osztálytársa, Orbán László, aki az őt kísérő Lay Imrével megemlítette neki, hogy egy magyar ifjúsági szervezet bővítésén dolgoznak. Ez volt az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ).
"1959. január 28-án egy szekus tiszt felszólított, hogy 31-én jelenjek meg Marosvásárhelyen. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám ezután, a vonat elé feküdtem volna. »Megérkezett a csomag Kolozsvárról« – így jelezte a portás az érkezésemet. Azt gondoltam, hogy édesapám ügyében kell tanúskodnom, holott azzal vádoltak meg, hogy az EMISZ tagja voltam. Azt sem tudtam akkor, hogy mi az az EMISZ! Szembesítettek Orbán Lászlóval és Lay Imrével. Kettejük nyilatkozata teljesen egyforma volt, ugyanazzal a kézírással írták és még a szótagválasztó kötőjelek is ugyanott voltak. Fejből tudták a szöveget, ellenem vallottak. A ruhámról levágták a gombokat, a cipőmből kihúzták a fűzőt, a nadrágomból a szíjat és egy cellába löktek" – mesélte Kelemen Csongor.
A márciusi tárgyalás után az apjával együtt 15 év kényszermunkára ítélték az ekkor 18 éves Kelemen Csongort. Ugyanekkor ítélték el Biczó Jánost is. Kelemen Csongor a Balta Brăilei szigeten tapasztalta meg a poklok poklát, mígnem az 1964-es amnesztia után politikaifogoly-társaival együtt szabadon engedték.
Otthonról hozott hite végig erőt adott neki a fogság ideje alatt, majd szabadulását követően is Isten közelében maradt. Csíkszeredában az ő nevéhez fűződik az unitárius szórványközösség megszervezése. Télen most is a városban él, tavasztól őszig az erdővidéki Uzonkafürdőn keresi a nyugalmat, amiben életének nagy részében nem volt része.

A szörnyűségekről ma is nehéz beszélni
Aki nem járta meg politikai fogolyként a kínzókamrákat, az el sem tudja képzelni, mik mentek végbe – vallják a csíki '56-osok.
„A székely embereknek egészséges realitásérzékük van. Amikor a rádióban hallották, hogy Budapesten mi történik, sokan egyszerűen nem hitték el. Mert lehetetlen az, hogy egy ilyen kis nép szembeszálljon a hatalmas Szovjetunióval, és ekkora vérveszteséget vállaljon! Ez öngyilkosság! Ez lehetetlen!" – idézte a székely megrökönyödést Nagy Benedek.
A börtönben átélt kegyetlenségekre is hasonló a reakció, mert a realitásérzék szinte tiltja, hogy elhiggyük ezeket a „rémmeséket". Kelemen Csongor elmondta: az édesanyja és a testvérei sem hitték el, hogy milyen megaláztatásban volt része. És lássuk be, amikor valaki mutat egy körülbelül 4x3 cm-es papírdarabot, és azt mondja, hogy ekkora volt a börtönben a vécépapír, akkor tényleg hihetetlennek tűnik az egész! De amikor azt is bemutatja, hogy miképpen használták, akkor valósággal ránk ijeszt a felismerés: igen, ezek az emberek állathoz is méltatlan körülmények között éltek éveken át!
Szilágyi Árpád szerint 1956-ra manapság már méltóképpen emlékezhetünk. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége Hargita megyei szervezetének elnöke elmondta: rengeteget szenvedett a hétéves rabsága alatt, de nem eleget ahhoz, hogy megbánta volna a tetteit. A Jóisten megőrizte őt, és a cella falai közt láthatta: akinek nem volt erős hite, annak néhány hónap alatt leépült a teste, és nem élte túl a börtönt.
Számos emlékirat született a börtönévekről, nagyon sok szörnyűségről azonban hallgatnak a memoárok. A megaláztatásoknak ugyanis az emléke is égő fájdalmat okoz, és a történeten túl a lelki gyötrelmekről rendkívül nehéz beszélni.
És mindez miért? Olyan szavakért és tettekért, amelyeket ma szemrebbenés nélkül megengedünk magunknak. A mai viselkedésünkkel valamennyiünket elküldenének a Duna-deltába vagy egy-egy haláltáborba, ahol az éheztetéstől a testünk eltorzulna, ahol ugyanabból az árokból innánk nyáron az öntözőrendszer vizét, amelybe télen a rabok a nagydolgukat végezték, ahol utolsó senkiházi verőlegények kényük-kedvük szerint ütnének, rúgnának, köpnének és vizelnének le bennünket.
1956 egy dicső forradalom és egy reménnyel teli, de vesztes szabadságharc éve. A kioltott emberéletek, a kisiklott, sokszor öngyilkosságba kergető sorsok és az ártatlanul meghurcolt ezrek emléke kötelez bennünket, hogy tudjuk: 1956 nem 366 napról szól, hanem súlyos évtizedekről. Most, amikor a 60. éves évfordulójára emlékezünk, ennek a szellemében tegyük!
2016 Parlamenti választások
2016 Helyhatósági előválasztások
2014 EP választások
2012 Parlamenti választások
2012 Helyhatósági választások
2009 EP választások
2008 Helyhatósági választások
Hírlevél

eseménynaptár

2017
<<
 december 
>>
h k sze cs p szo v
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31